AROMATERÁPIA

Az aromaterápia a növények egyes részeiből kivont illékony molekulák és az azokban rejlő energia – hétköznapi nevükön illóolajok vagy esszenciák – terápiás célú felhasználása. Az aromaterápia szót oly sokszor megerőszakolták és félreértelmezték. A szépségiparban egyszerűen masszázzsal kombinált kényeztetést jelent, a professzionális aromaterápia az illóolajok sokrétű gyógyhatása révén egyféle, félig-meddig orvoslást feltételez. Az aroma medicina – a francia modell – az egészségügyben dolgozó szakemberek kiváltsága, és az illóolajok belsőleges használatát képviseli. Az illatok kétségtelenül a parfümőrök és a képzett aromaterapeuták szakterülete, a világon azonban nincs egyetértés abban, hogy mit is jelent az aromaterápia. A félreértelmezések gyökere a terápia szóban keresendő. A nyelv erőteljes, hatalma azonban gyakran csalóka. A terápia szó önmagában is összefoglaló jellegű, sokirányú és megannyi irányt foglalhat magában. Számos válfajának semmi köze sincs a hagyományos orvosláshoz. Példaként említhetjük a masszázsterápiát, színterápiát, mozgásterápiát stb. Sajnálatos módon a terápia szó marketing kifejezés lett, csak úgy, mint a ‘természetes’ szó.

Az illóolajok és az illatok általában szoros kapcsolatban állnak emlékezetünkkel. Egyes illatokat kedvelünk, másokat megvetünk, de nincs két ember akiből egy és ugyanazt az érzést váltják ki. Az illóolajok tehát üzeneteket hordoznak, amelyek kétség kívül mentális, fizikai és spirituális jól-létünk eléréséhez segíthetnek hozzá bennünket. Az aromaterápiát természetgyógyászok, masszőrök, aromaterapeuták, pszichoterapeuták, reflexológusok, hospisz nővérek, dulák, kozmetikusok, alkalmanként eszköztáruk kiegészítőiként orvosok, és egyre többen, mi átlagemberek is használjuk.

Az aromaterápiát tehát sokan sokféleképpen értelmezik, azonban általában kijelenthetjük, hogy a holisztikus aromaterápia a terápiás, pszichés és esztétikai (kozmetika) értelemben vett fontosságát, mint egységet tartja szem előtt. A marketing és kereskedelmi értelemben vett aromaterápiától történő megkülönböztetéshez a szakma olyan kifejezéseket alkalmaz, mint a klinikai aromaterápia, az ‘aromatic medicine‘ (francia aromaterápia). Ez utóbbiak követői az illóolajokat a materia medica vagyis a herbalizmus gyógyító eszköztárához sorolják.

A kereskedelemben több olyan készítmény is kapható – elsősorban légúti és vázizomrendszeri panaszokra, amelyekbe illóolajokat tesznek. Ez azonban legtöbbször csak a gyógyszeripar által ‘aktív összetevőnek’ nevezett alkotórészeket jelent. Jobb esetben valódi kivont alkotókat de legtöbbször valójában szintetikusan előállított vegyületeket.

Már az ókorban is használtak illóolajokat, elsősorban testápolás céljára, illatosításra, néha a test festésére, de igazán nagy szerepet a szakrális tevékenységekben kapott. Papi beavatás nem volt elképzelhető illóolaj nélkül, az uralkodókat pedig felkenték. A Biblia szövegében is megtalálható a tömjén, a mirha és a balzsam.

Arábia, Perzsia

Arábia illatai világszerte ismertek. Szíriában a palotákat füstölőkkel, a papság és az előkelők pedig testüket olajokkal illatosították. A lakomák végén a vendégek mirhával illatosított virágfüzérekkel a nyakukban távoztak.

A növények fő szállítója Babilónia volt. Ők maguk is jelentős mértékben használtak szantált, mirhát, cédrust, ciprust, fenyőt, borókát és rózsát. Az illóolajos testápolás mindennapos volt a népesség körében, és nem csak a gazdagok között. Ünnepeiken és vallási szertartások alatt rengeteg füstölőt használtak, és sok illatos gyantájú fát égettek, akárcsak Asszíriában. Szemiramisz függőkertjeinek híre illatos mivoltuknak köszönhetően maradt fenn. Perzsiában sok illatos fűszert használtak. A Zend Aveszta könyv ezeknek a növényeknek a gyógyító célú felhasználásáról is ír.

Egyiptomiak

Az egyiptomi királysírokba a használati tárgyak mellé illatszeres palackokat is tettek, a halottak mumifikálásához pedig felhasználták az illóolajok baktériumölő és konzerváló hatását is. A gazdagabbak főleg cédrust és mirhát, a szegényebbek fahéjat, szantált és kakukkfüvet használtak.

A templomokban sok füstölőt égettek. A Napistennek, Rének tömjént, a Holdistennőnek mirhát áldoztak, így a leggyakrabban a füstölők tömjénből, mirhából és szantálfából készültek. A lélek tisztítására benzoé, cédrus, kakukkfű és a boróka volt a legalkalmasabb.

Az egyiptomiak voltak azok, akik elsőként foglalkoztak azzal a módszerrel, amit ma aromaterápiának hívunk. A meleg és a száraz, sivatagos éghajlat szükségessé tette az illóolajos bőrápolást. Az olajokat emellett az egészség megőrzésére és gyógyításra használták. Ez utóbbi célra a szerecsendió, sáfrány, kapor, fekete üröm, bazsalikom volt a legalkalmasabb, de a vöröshagyma és a fokhagyma gyógyító hatását is ismerték. A piramisépítő rabszolgáknak minden nap egy vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát adtak. Az egyiptomi kultúra hanyatlásakor is híresek maradtak botanikus kertjeik, melyek magukhoz vonzották az akkori világ vezető tudósait.

A zsidó kultúrában is nagy hagyománya volt a tömjén és a mirha füstölőként és illatszerként való hasznosításának. Ismerték ezek fájdalomcsillapító és nyugtató hatását, a halálraítélteknek kivégzés előtt olyan bort adtak, amit tömjénnel és mirhával fűszereztek. A keresztfán szenvedő Jézusnak is ezt nyújtották italként.^[2] A mirhát ruha- és fekvőhely-illatosítóként is használták, a napkeleti bölcsek is tömjént és mirhát ajándékoztak a kisded Jézusnak.

Kína, India

A kínai kultúrában a nagy mennyiségű illóolaj adagolásakor fellépő kábító hatást aknázták ki. Többféle aromás növényt használtak. Sheng Nun Gyógynövény Könyve, ami több mint 300 gyógynövényt ír le, i. e. 2700-ból származik, tehát már az egyiptomiak előtt alkalmazták a fahéjat, borsot és a gyömbért járványok ellen. A gyömbért használták erősítőszerként, fájdalomcsillapításra, láz, köhögés, kígyómarás és szembajok ellen is. Gyömbért és ürmöt használtak a mai is használatos melegítési gyógymódhoz, a moxához. Füstölőként és szépségápolásra jázmint használtak.

A Védák szerint i. e. 1600-ban Indiában is ismerték az illatos növényeket. A Rámájana eposz szerint négy különösen hasznos gyógyfű hozott hasznot a sebesülteknek. Az eposz kifejezetten arról beszél, hogy a betegek a „füvek illatától” gyógyultak meg. Sokra tartották a szantálfaolajat, füstölőik szantálfából és kisebb mértékben pacsuliból, benzoéból, rózsafából készültek, de a fokhagyma, bazsalikom, kardamom és aszegfűszeg hatását is ismerték. Az ájurvédikus gyógyászat alkalmazza még a koriandert, gyömbért és a rózsát is. Az egyik legfontosabb gyógymódja, a masszázs elképzelhetetlen illóolajok nélkül.

Görögök, rómaiak

A görög orvostudomány ötvözte a keleti gyógymódokat az egyiptomiakkal. Nagy mennyiségben használtak illóolajokat azért, hogy előidézzék a jövendőmondók transzállapotát. Nagy Sándor indiai hadjárata során sok egzotikus gyógynövényt és fűszernövényt vitt haza, amit Aszklépiosz gyógyító szentélyeinek személyzete alkalmazott. A járványok ellen borókát és babért használtak, a vallási szertartásokon aromás növényekkel füstöltek. I. e. 146-ban Dioszkoridész mintegy 500 növényt ismertet De Materi Medica című művében.

A rómaiak szintén felhasználták az aromás növényeket és olajokat. Galénosz gyógyszerkönyve 473 növényi eredetű készítményt írt le. Nagyra becsült füvük volt a zsálya, amiről azt hitték, minden betegséget gyógyít. A lakásokban kakukkfűvel füstöltek, aratás előtt a munkások kakukkfűteát ittak, hogy megvédjék magukat a kígyómarástól. A görögök és a rómaiak egyaránt szerették az erdei fenyőt.

A Római Birodalomban mégis legfőképp a testápolásban terjedt el az illóolajok használata. Szolón athéni rendelete még megtiltotta a férfiaknak az illatos kenőcsök használatát. Még közmondás is született erről: „Non bene olet, qui bene semper ole”, azaz „Nincs annak jó szaga, ki mindig illatos”. A rómaiak a parfümök és illatos kenőcsök készítőit és kereskedőit azonban nagy becsben tartották, Capuában külön utcájuk is volt.

Középkor

A népvándorlások idején az illatszerek eltűntek Európából, csak Bizáncban éltek tovább. Az arab orvosok, főleg Avicenna, azonban tovább kutatták az illóolajokat, míg végül felfedezték, hogyan lehet lepárlással előállítani aromás kivonatokat. Főleg virágillatú olajokat nyertek így, a legismertebb a rózsaolaj volt. A keresztes háborúkból a lovagok illóolajokat és fűszereket is hoztak magukkal, a szerzetesek a kolostorokban szintén foglalkoztak gyógynövény-termesztéssel és illóolaj-készítéssel. A legerősebb illatú növényeket tekintették a leghatékonyabbaknak.

Amerikából is érkeztek új gyógynövények és illóolajok. Az aztékok híresek voltak gyógynövényeken alapuló orvoslásukról, és Montezumának botanikus kertjei is voltak. Bingeni Boldog Hildegárd apátnő a középkor egyik leghíresebb orvosa volt. Könyveiben ír az édesköményről, a fahéjról, fehér borsról, szegfűborsról, fodormentáról, fokhagymáról, kaporról, a levenduláról, a petrezselyemről, a szerecsendióról és a zsályáról.

A templomokban alkalmazott füstölőknek több szerepe is volt: emelte az ünnepélyességet, ugyanakkor fertőtlenítő hatása révén megóvta az összegyűlt embereket attól, hogy átadják egymásnak betegségeiket. A pestisjárványok idején a védekezés fontos része volt a füstülés, amit a boróka fájának égetésével hajtottak végre. Az 1630. évi toulouse-i pestisjárvány idején felfigyeltek négy tolvajra, akik bár sorra kirabolták a meghaltak házait, mégse kapták el a betegséget. Amikor elfogták és halálra ítélték őket, a titokért cserébe meghagyták életüket. Elmondták, hogy olyan borecettel dörzsölték be a testüket, amiben zsályát, kakukkfüvet, majorannát, levendulát, rozmaringot és más aromás növényt oldottak fel. Ezek a növények mind baktériumölő hatásúak, és a „négy tolvaj receptje” egészen a 19. század végéig hivatalos szerként szerepelt a francia gyógyszerkönyvben.

Olejkárok, polgárosodás

A középkor után az orvosok és vándor gyógyszerészek eszköztárának fontos részei lettek a illóolajok. A 16. századtól a 18. század végéig csaknem egész Európát bejárták a felvidéki tótok (olejkárok), akik olajkészítményeiket, főleg fenyőalapúakat, valamint többféle gyógynövényt árultak. Huszáregyenruhába öltöztek, és „magyar doktor”-nak nevezték magukat. 1786-ban betiltották a tevékenységüket, részben azért, mert mérgező anyagokkal is házaltak, például arzénnel vagy belladonnával.

A polgárság előretörésével újra a testápolás részévé lettek az illatok, egyre többet alkalmaztak illóolajokat. A 16. században már hóborttá vált a francia udvarban az illatosítás: a szökőkutak vizét, a bort, a vizet, a levélpapírt egyaránt illatosították. A puritánok azonban eltiltották a nőket az illatszerektől, azok „csábításra és rontásra buzdító tulajdonságaik” miatt. A 20. század kezdetéig a gyógyszerkönyvekben megtalálhatóak voltak még a régi, aromaalapú gyógyszerek is.

A 19-20. század fordulóján a francia orvosok különböző növények (például a fehér üröm, az izsóp, a csillagánizs és az édeskömény) illóolajait tartották felelősnek az alkoholizmus legsúlyosabb tüneteiért, és ezeket abszintizmus néven külön szindrómának tekintették.

Az aromaterápia kifejezést 1928 óta használják, abban az évben jelent meg Párizsban GATTEFOSSE könyve ilyen címmel. Az illóolajos növényeket és/vagy a belőlük előállított illóolajokat ipari méretekben használják a gyógyászatban, az illatszeriparban, a kozmetikai iparban, a szappangyártásban, az élelmiszeriparban, a mosószerek nagy részét is illatosítják Az egyes illatokat szintetikusan előállított illékony vegyületek elegyítése által is készítik, ezekkel szemben lényegesen gyakoribbak a túlérzékenységi (allergiás) reakciók, mint a természetes illóolajokkal szemben. A gyógyászatban növényi részekből előállított, természetes illóolajokat használnak. Az illóolajok az illatos növények hatóanyagai. A két fogalom, gyógynövény és illóolajos növény fedheti egymást. Gyakran azonban a gyógynövények nem tartalmaznak illóolajat, és fordítva, számos illatos növény nem szerepel a gyógynövények sorában. A gyógynövények és az illóolajos növények csoportja között átmenetet képeznek azok a fajok, amelyek élő állapotban szagtalanok, de száradás vagy bizonyos kezelés után jellemző illat keletkezik. Ez a helyzet a kumarintartalmú növényeknél, amelyek szagát csak a szárítás során kezdjük érezni, amikor enzimek hatására a bennük található glikozidok felbomlanak és kellemes illatú kumarinok szabadulnak fel, mint például a szagos müge (Ga/ium odoratum) vagy az orvosi sornkóró (Melilotus officina/is), esetében. Hasonló a helyzet egyes, kéntartalmú glikozidokat tartalmazó növényeknél, amelyek magvaik összezúzása után csípős ízű, esetleg szúrós szagú vegyületeket tesznek szabaddá, ezek lehetnek ugyan illékonyak, de nem tekinthetők illóolajoknak (ilyen a fekete mustár, Brassica nigra) magja, illetőleg a felszabaduló kéntartalmú „mustárolaj”. A zsíros olajoktól való megkülönböztetés céljából az illóolajokat Aetheroleum névvel jelöljük (például a boróka tobozbogyóinak illóolaját Aetheroleum juniperinek, a levendula virágainak illóolaját Aetheroleum lavandulae-nak nevezzük, szemben a zsíros olajokkal, amelyek neve oleum, pl. a lenmag olajé Oleum lini. Az illóolajok közös, jellemző sajátsága – nevük is erre utal – illékonyságuk. Ugyanakkor jellegzetes illattal is rendelkeznek, amelyek alapján a különböző illóolajokat, növénytani eredetüktől függően, egymástól könnyen meg tudjuk különböztetni. Így felismerhető a borsosmenta illóolaja (Aetheroleum menthae piperitae), amely teljesen más illatú, mint például a rózsasziromból kinyert illóolaj (Aetheroleum rosae). Az illóolajok nem oldódnak vízben (ezért nevezik őket olaj oknak), nem elegyednek vízzel, de egyes alkotórészeik kis arányban átmennek a vizes fázisba. Ezen a tulajdonságon alapszik az úgynevezett aromás vizek előállítása. Ezzel magyarázható továbbá, hogy gyógyteák készítésekor az illatos növények illóolaja megtalálható a forrázatban. Kémiai összetételük alapján az illóolajok rendszerint több tucat vegyület elegyei. E vegyületek egyedüli közös sajátsága: illékonyságuk. Az illóolaj egy adott növény valamennyi illékony vegyületének összessége. A legtöbb illóolaj összetételében egy alkotórész nagyobb mennyiségben (százalékos arányban) található, mint a többi. Így például a kerti kakukkfű (Aetheroleum thymi) fő hatóanyaga a timol, a konyhakömény illóolajában (Aetheroleum carvi) pedig a karvon. Ennek ellenére a fajon belüli egyedek között lehetnek különbségek az illóolaj összetételében, de a környezeti tényezők is lényeges mértékben befolyásolhatják az illóolaj összetételét. Ugyanazon a termőhelyen az egyes egyedek illóolaj tartalma egyenes arányban nő a napsugarak erősségével. Felhős, esős időben, a reggeli órákban, az illóolajhozam mindig kisebb, mint napos, felhőtlen, meleg időben, a déli órákban. Gyógyászati célra kellő körültekintéssel felhasználható a növényből lepárolt illóolaj. Az egyes illóolajokat ritkán használjuk hígítatlanul, általában a szeszes vagy olajos oldatok alkalmasabbak kezelésre. Gyakran szerepeinek kenőcsök összetételében, mert megfelelő kenőcsalapanyagból az ép bőrön keresztül is jól felszívódnak Az illóolajos készítményeknek, főleg belsődleges alkalmazás során, betegenként meg kell állapítani az adagot, mint minden egyes, egyéb anyagokat tartalmazó gyógyszer esetében. Az illóolajoktól óvakodni kell újszülötteknél, csecsemőknél, kisdedeknél, mert elsősorban orrcseppek formájában alkalmazva- súlyos baleseteket okozhatnak. Gyermekeknél 5-7 éves korig ellenjavallt például a borsosmenta illóolajának (Aetheroleum menthae piperitae) használata orrcseppek összetételében, mert hirtelenül bekövetkező légzésbénulást, szívmegállást okozhatnak. A fontos ellenjavallatok közé tartozik az epilepszia, mert több illóolaj, elsősorban az izsóp illóolaja (Aetheroleum hyssopi) rohamot válthat ki.

 

 

AROMATERÁPIÁBAN HASZNÁLATOS GYÓGYNÖVÉNYEK

 

 

Az aromaterápia módszerei

• Párologtatás: pszichés-lelki hatás, légtér fertőtlenítés.
• Inhaláció: légúti betegségek, nyákoldás.
• Lemosás, borogatás: elsősorban bőr elváltozások, sebek kezelésére hatékony külső módszer.
• Terápiát kiegészítő módszer az illóolajos fürdő, amelyben teljes relaxációs élményben lehet részünk. A fürdővízbe csepegtetett illóolajokat azonban csak valamilyen vivőanyagban (méz, bázisolaj, tej) szabad alkalmazni!
• Illóolajos masszázs: frissítő hatású, izomgörcsoldó hatású. Az illóolaj a bőrön keresztül masszázs segítségével jut be a szervezetbe.
• Belső alkalmazás: konkrét betegség gyógyítására, de fűszerként is alkalmazható. Nagyon fontos ebben az esetben az illóolaj tisztasága és a helyes, pontos, szakszerű dózis használata, maximálisan figyelembe véve a kontraindikációkat.
• Amikor szájon át jut be a vérkeringésbe. Az orális hatásmechanizmust azonban ritkán alkalmazzák, mert veszélyeket rejt magában (csak fitoterapeuta vagy természetgyógyász alkalmazhatja).

 

Főbb felhasználási területük

• izomlazításra
• légzéskönnyítésére,
• gyulladás- és fájdalomcsökkentésre,
• méregtelenítésre,
• vízhajtásra,
• levertség ellensúlyozására stb.

Az aromaterápiás anyagok túladagolhatók és mérgezést is okozhatnak, ezért külső használatuknál mindig végezzünk allergiatesztet!